Ma a világ kereskedelmi áruszállításának 90 százaléka tengeren (is) zajlik, és amellett, hogy óriási üzlet, kulcsfontosságú a gazdaság működésében – és akkor a haditengerészetről még nem is szóltunk. A hajók a GPS-t használják helyzetmeghatározásra és navigációra – ám a repüléssel ellentétben a járművek többségén nincs biztonsági rendszer, így ha valamilyen okból elveszítik a GPS-jelet vagy bármi más zavar lép fel, a hajók a helymeghatározás tekintetében hirtelen visszazuhannak a középkorba e téren.
A szakértők szerint a műholdas navigáció minden típusánál a gyenge jelerősség a legfőbb gondok egyike, illetve az, hogy a műholdról a Földre és viszont sugárzott jeláramlásba viszonylag könnyen be lehet lépni, meg lehet zavarni. Ezért az államok megkezdték olyan backup rendszerek kiépítését, melyek visszanyúlnak a digitális kor előtti időszakba: a 20. század közepének rádiós technológiáit melegítették fel. Úttörő e téren Dél-Korea, akik egy földi bázisú alternatív navigációs rendszert fejlesztenek az eLoran néven ismert technológiára építve. Dél-Korea tengerészeti minisztere szerint az ő eLoran rendszerük első nagy tesztje 2019-ben kezdődik, hogy azután ezt még több kövesse.
E törekvések fő motivációja, hogy a közelmúltban megszaporodtak a navigációs rendszerek üzemzavarai. Ezek okáról a szakértők is keveset tudnak: időnként gyanakszanak hackertámadásokra is (Dél-Koreában pl. azt gyanítják, hogy egy tavalyi incidensnek az lehetett a hátterében, hogy észak-korai hackerek manipulálták a GPS-jeleket), de jelentős kieséseket okozhatnak időjárási és űrbéli környezeti változások is (pl. a Nap tevékenységének a műholdak működését befolyásoló változásai).
Az eLoran a második világháború idején kifejlesztett LORAN (long-range navigation) utódjának tekinthető, a GPS-hez képest nagy előnye, hogy az átlagos jele 1,3 milliószor erősebb a GPS-jelénél, így sokkal nehezebb megzavarni. Ugyanakkor működtetéséhez nagyon erős transzmitterekre, nagy antennákra van szükség, és igen energiaigényes a használata. Ennek ellenére sokak szerint megérné a kiépítése, mivel a hajók jelenleg egyetlen rendszertől, a GPS-től függenek, ez pedig technológiailag, biztonságilag tarthatatlan állapot.
2017 nyarán az USA képviselőháza elfogadott egy olyan, már sok éve terítéken lévő törvényjavaslatot, melyben felhatalmaznák a kereskedelmi minisztériumot, hogy létrehozzon egy eLoran rendszert. A javaslatot még a szenátusnak és az elnöknek is jóvá kell hagynia.
Korábban Oroszország is megindította saját projektjét eCsajka néven, mely az északi, sarkköri tengereken kezdte volna meg működését, ám a tudósítás szerint ezt a fejlesztést – egyes hírek szerint anyagi okokból – egyelőre „jegelték”. Hasonló a helyzet az európai országokban is, ahol az óriási költségek miatt egyedül Nagy-Britanniában látható némi szándék földi bázisú navigáció kiépítésére, de pénz és állami támogatás hiányában, ez is inkább csak elképzelés.
A LORAN rendszerről:
A „LOng RAnge Navigation system” nevű rendszert az Egyesült Államokban kezdték fejleszteni és használni a második világháború alatt. Az első hálózat 1943-ra épült ki, és a 160 méteres amatőrsávot (1800-2000 kHz) használta. Nagyjából megegyezett az angol Gee rendszerrel, csak az alacsonyabb frekvencia miatt nagyobb volt a hatótávolsága, sőt az éjszakai órákban az ionoszféra visszaverő képessége miatt a horizonton túli működés is lehetővé vált. LORAN állomások épültek végig az Egyesült Államok és Kanada keleti partján, továbbá telepítettek még Grönlandra, Izlandra, a Feröer-szigetekre és a Hebridákra. Ezáltal folyamatos lefedettséget biztosítottak az egész Észak-Atlanti óceánon. A második világháború végére 72 LORAN állomás, és több mint 75.000 vevőkészülék volt használatban. További láncok épültek még a háború után Japánban, Koreában, Kínában és utoljára Portugáliában és az Azori-szigetekre telepítettek állomásokat 1965-ben.
LORAN állomások párban épültek, egy mester és egy szolga, jellemzően egymástól körülbelül 600 mérföld (970 km) távolságra. Minden pár az 1,75, 1,85, 1,9 vagy 1,95 MHz-es frekvencia valamelyikén sugárzott. Az állomások azonosítására egy egyszerű kódot használtak, ami két számjegyből és egy betűből állt. Általában a partok mentén kiemelkedő helyeken, vagy kisebb szigeteken telepítették őket. A vételhez egy egyszerű egyenes huzalantenna is elég volt, viszont kellett egy köteg diagram, amin a különböző állomások sugárzási görbéi voltak. A navigátor a hallott adás alapján ezekből tudta kiszámítani a pozíciót.
Az alap LORAN rendszer hivatalosan 1981. december 31-én megszűnt, de Kínában még 1990-ig üzemelt.
