Cikkünkben rövid áttekintést adunk a hordozható adathordozók fejlődéséről, valamint összehasonlítjuk az új eszközöket

1967-ben az IBM utasítást adott fejlesztőrészlegének, hogy az addigi szalagos megoldás helyett egy olcsó, hordozható adattárolót fejlesszenek ki. Kétéves munka után megszületett az első, 8 hüvelyk átmérőjű (kb. 20 cm-es) hajlékony lemez. Az IBM-nél a műanyag lemezt mágnesezhető vas-oxiddal vonták be, amelyet a hajlékonysága miatt flopinak neveztek el. Ez a név rajta maradt még akkor is, amikor a lemez merev műanyag házat kapott. 1969-ben a legelső példányok tárolókapacitása mindössze 80, az 1976-ban megszületett 5 hüvelykes lemezeké pedig csak 90 kilobájt volt. A Sony egyoldalas 3 hüvelykese pedig a születési évében, 1982-ben már 280 kilobájtot tudott rögzíteni.
De van itt egy nagyon fontos, magyar mérföldkő is. Valamikor az 1970-es évek elején, a korát jóval megelőzve Jánosi Marcell a Budapesti Rádiótechnikai Gyárban (BRG) megalkotta a ma ismert mágneslemez ősét, a 3 hüvelykes, merev tokos magyar flopit. A lemez és a hozzá tartozó BRG MCD-1 típusjelű meghajtó szabadalmaztatásra került, de később nem terjesztették ki a patentet külföldre is, a cég pedig lassan elveszítette az oltalom lehetőségét.
A kilencvenes években egyre terjedelmesebbek lettek a szoftverek, így a flopi egyre szűkösebbnek bizonyult. A múlt évtized közepén már alig volt olyan program, amelyiknek ne kellett volna legalább négy-öt lemez. (Például az egyszerű Word6.0 legkevesebb 9 db lemezt igényelt.) Komoly baj volt a megbízhatósággal is. Az évtized végére aztán piacra kerültek sőt, megfizethetővé váltak a CD-írók, amelyek a flopiknál gyorsabbak és megbízhatóbbak, a kapacitásuk meg 450-szer felülmúlja a hajlékonylemezekét. Az utolsó „döfést” a pendrájvok vitték be, amelyek fajlagosan drágábbak ugyan a CD-nél és a DVD-nél, a méretüket és az univerzális felhasználási módjukat tekintve azonban messze felülmúlják a többieket.
Így aztán a hajlékony mágneslemezek lassan eljutnak a kihalás szélére. Nagy-Britannia legnagyobb számítógépáruház-lánca, a PC World például már egy éve bejelentette, hogy nem forgalmazza tovább a sokat látott flopilemezt. Mivel alig fér rá adat, ezért gyakorlatilag senki sem vásárolja, s a mostanság eladott számítógépek 98%-ába már be sem lehet dugni... A világ legnagyobb számítógépgyára, a Dell például már 2003-óta nem épít ilyen meghajtót a legerősebb gépeibe. Ugyanakkor Bill Gates nem tud elszabadulni a régi szép időktől: a Microsoft legújabb operációs rendszerében, a Vistában, még mindig flopi alakú a mentés ikonja.
Nem kérdés, hogy a felhasználók miért váltottak más adattároló eszközökre. Ehhez elegendő, ha egy pillantást vetünk a táblázat adataira: mennyibe kerül 1 MiB információ rögzítése a különböző eszközök esetében. Eszerint 1400-szor drágább egy megabájtot flopira írni, mint DVD-re. Bár a különböző meghajtók közötti árkülönbség némileg árnyalja a képet (egy flopi-drive kb. 1800 forint, a DVD-író mintegy 8000 forint), azonban pár doboz flopi elfogyasztása után a különbségek átbillennek a sokkal gyorsabb elérhetőséget biztosító DVD javára.
Az elmúlt néhány évben világszerte robbanásszerűen megnőtt a flash-memóriát alkalmazó adattárolók (pl. a pendrájvok) felhasználása. Az egyre olcsóbbá váló memóriaegységek (2008 márciusában egy 8 gigabájtos, azaz több, mint egy teljes DVD-nyi információt tárolni tudó eszköz ára már csak 9 ezer Ft volt) elterjedését segítette az az általános vélekedés, miszerint ezek biztonságosabbak, mint a merevlemezek, mert nincs bennük mozgó alkatrész, ezért tehát ütésállóbbak is, végeredményben kisebb a meghibásodásuk esélye. Azonban e memóriák gyors elterjedésével párhuzamosan észrevették, hogy az eszközök meghibásodásának aránya gyorsabban nő, mint a hagyományos megoldásoké, például a merevlemezé. Kutatva az utóbbi két évben történt flash adattárolók meghibásodásainak okait, a szakemberek meglepő eredményekre jutottak az ilyen típusú adattárolók megbízhatóságát és írhatóságát illetően.
A kutatómunka során kiderült: a mozgó alkatrészek helyett itt az írási művelet technológiai sajátosságai miatti anyagfáradási tulajdonságok növelik az adatvesztés esélyét, tehát a merevlemezekhez hasonlóan a flash-memóriák meghibásodási okai is mintegy 60 százalékban fizikai jellegűek. Szinte mindig az írási művelettel leggyakrabban igénybe vett memóriarészek hibásodnak meg először, például a memóriachip adminisztrációs területe, ahol sokszor abban az esetben is írási műveletek zajlanak le, amikor ténylegesen nem történik adatmozgás.
A sok írási művelet következtében gyorsan elhasználódó félvezetős memóriák gyakorlati szempontból tehát nem alkalmasak munkatárként való használatra. A korlátozott számú írhatóság miatt nem célszerű őket folyamatosan háttértárként alkalmazni a számítógépen végzett munka közben.
Az ürömben öröm, hogy adatmentésben jártas szakembereknek sikerült már olyan technológiát kidolgozni, amelynek segítségével a fizikailag sérült, és így hagyományos módszerekkel menthetetlen flash adattárolók információi visszanyerhetők. A mentési technológia sikeressége eléri az igen jó aránynak számító 75 százalékot.