A Loewe története 1923-ban indult: Dr. Siegmund Loewe és fivére, David Ludwig Loewe saját elektronikai vállalatot alapít, ahol együtt kezdenek dolgozni egy fiatal fizikussal, Manfred von Ardenne-nel. 1931-ben a 8. Berlini Radio Show-n bemutatták az akkori világ egyik legfejlettebb televízióját. Az 1950-es években Optaphon magnóikkal válnak híressé. 1962-ben Siegmund Loewe meghalt, ezzel a Loewe megszűnt „családi cégnek” lenni: a Philips azonnal fel is vásárolta.
Az 1980-as években a Loewe vezetősége befektetők segítségével kivásárolta a céget a Philips tulajdonából, és úgy határozott, hogy egy új útra lép: egyre inkább a dizájn felé fordultak, és a cél az volt, hogy egy prémiummárkává alakítsák a vállalatot. Ez kezdetben jó döntésnek tűnt, hiszen a Loewe fenn tudott maradni azáltal, hogy drágán adott igen jó, minőségi anyagokból készült, Németországban gyártott termékeket. Egy darabig megtartották a saját gyártósoraikat, de amikor berobbantak a lapos képernyős technológiák az ezredforduló táján, úgy döntöttek, hogy nem invesztálnak saját LCDvagy plazmagyártósorba. Ezt meghagyták a Philipsnek és a távol-keleti cégeknek, akiktől ezt követően vásárolták a paneleket, amelyeket kiegészítettek a saját képjavító eljárásaikkal. Ezzel párhuzamosan még inkább a luxus irányába mozdultak, és kihasználva az új eljárások által kínált lehetőségeket, hatalmas képátlójú, igen komoly integrált hangrendszerrel és különleges dizájnnal ellátott televíziókat kezdtek gyártani a partnereik segítségével, akik továbbra is a legjobb minőségű komponenseket, azaz képernyőket szállították nekik.
Az évezredfordulóra a régi nagy európai vetélytársak sorra a padlóra kerültek: a Grundig török, a francia Thomson pedig kínai kézbe került. A Philipsnél is meggyengült a szórakoztatóelektronikai részleg. A 2008-as gazdasági világválság a szórakoztatóelektronikai cégeket katasztrofálisan érintette. Ekkoriban állt földbe a JVC és a Pioneer tévés üzletága is, hogy csak két nagyon fájdalmas példát említsünk. A Loewe is a nadrágszíj megszorítására kényszerült, amely szörnyű eredményekkel járt. Nem tudtak eleget költeni fejlesztésre, így egyrészt csak csúszással tudták a legmodernebb paneleket megvásárolni, és nem voltak képesek új funkciókkal, extrákkal és formatervvel előállni. Így 2011 környékére az a helyzet állt elő, hogy a Loewe elavult külsejű, technológiailag kissé elmaradott televíziókat árult jóval drágábban, mint a riválisai. Azzal pedig nem lehetett eladni a termékeket, hogy azokat Németországban, kézzel szerelik össze.
2013-ra a Loewe helyzete tarthatatlanná vált, az eladások alacsonyak voltak, a veszteségek nagyok, és a cég a csőd szélén imbolygott. Ekkor érkezett egy befektetőcsoport, és a kínai Hisense, és közös erővel megmentették a vállalatot. De ennek komoly ára volt: innentől kezdve ugyanis Hisense panelek is megjelentek a Loewe tévékben, ami értelemszerűen nem vette olyan jól ki magát kommunikációs szempontból.
A Loewe legnagyobb problémája azonban az volt, hogy képtelen volt a megújulásra. Nem vették észre, hogy a modern kor emberének már nincs szüksége aranyozott keretre, mahagóni borításra, drágakőberakásra, vagy olyan furcsa állványokra, amelyek absztrakt szobrot varázsolnak a televízióból. A prémiumszegmensben mozgó, drága modelleket kínáló riválisok, mind a letisztultság, a minimalizmus irányába mozdultak.
A Loewe bukása törvényszerű volt. Egy olyan elektronikai cégnek nincs, nem lehet szerepe a piacon, amely kényszeresen benntartja magát egy skatulyában, nem akar és nem is tud megújulni.
