Tévedés: nem az iPhone volt az első okostelefon, amelynek projektív-kapacitív érintőképernyője volt! Az LG már 2006 végén bemutatta a KE850-es modellt, ismertebb nevén a Pradát, azonban valószínűleg az Apple-nek, a HTC-nek és a Samsungnak köszönhető, hogy öt évvel később már el sem tudnánk képzelni mindennapjainkat e nélkül a technológia nélkül.
A különböző kijelző- és érintőképernyő-gyártók már legalább két éve az ipar számára is elérhetővé tették ezt a műszaki megoldást, ám a jelek szerint az áttörés itt csak valamivel lassabban valósítható meg. Persze ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az ipari célú felhasználás által támasztott műszaki követelmények jóval szigorúbbak. Emellett a kapacitív multitouch-érzékelő többféleképpen is előállítható. Ott van először is a fóliaalapú megoldás, amelynél a vezetőképes ITO-t (vagyis indium-ón-oxidot) fóliára dolgozzák fel, majd a fóliát egy hordozóközegre, pl. poli-metil-metakrilátra (PMMA, hétköznapi nevén plexire) vagy üvegre ragasztják rá. A hordozóközeg egyben az eszköz előlapja is. Az érintés letapogatása és kiértékelése ekkor a saját kapacitás elve alapján történik. A fóliaalapú érintőpanelek előnye, hogy nagyobb (10 hüvelyket is meghaladó) képátlóval is kaphatók.
A multitouch-szenzorok másik válfaja üveg-üveg szerkezetű. Itt is sor kerül egy ITO-réteg felvitelére, ám az ezúttal két üveglap közé kerül. Ezt a két, mintegy 0,7 mm vastag üveglapot teljes felületükön összeragasztják egymással, a peremüket pedig körben lezárják. A saját kapacitás elvén alapuló megoldásokon kívül itt már annak továbbfejlesztett változata, a kölcsönös kapacitás elve is megjelenik (l. a Saját kapacitás kontra kölcsönös kapacitás c. keretes írást). De vajon melyik technológia melyik felhasználási terület számára jelent optimális megoldást, és minden multitouch-változat egyenértékű-e egymással?
Felmerül továbbá a kérdés, hogy vajon egy analóg-rezisztív érintőpanel helyére egyszerűen be lehet-e szerelni egy projektív-kapacitív (PCT) érintőpanelt anélkül, hogy ehhez komolyabban módosítani kellene a hardvert és a szoftvert? A fejlesztőknek ezekre a kérdésekre kell választ adniuk, amikor a vevők és a marketingesek új, az okostelefonokhoz hasonlóan kezelhető terméket követelnek maguknak.
Az érintőpanel működésének alapjai
1. ábra. A rombuszminta egyik gyakori elrendezési változata. Minden rombuszt egy vékony sáv köt össze a sorban vagy az oszlopban hozzá kapcsolódó, két szomszédos mezővel. Ezáltal egy nagy, összefüggő érzékelősor ill. -oszlop jön létreAz üveglap teljes felületére felkerül egy érzékelőmezőkből álló rácsminta. Az egyes mezők mérete és alakja termékenként eltérő lehet. Az egyik elterjedt típusnál a mezők rombusz alakúak. Minden rombusz egy vékony sávval kapcsolódik a két szomszédos rombuszhoz, ennek révén egy nagy, a felület teljes hosszán végigfutó érzékelősor vagy -oszlop jön létre (1. ábra). Egy 4,3 hüvelykes polytouch-kijelzőn például húsz oszlopban és tizenkét sorban összesen 20×12 = 240 rombusz található. A mezők fix fizikai elrendezése miatt az ilyen paneleknél nem tapasztalható a rezisztív panelekre jellemző elcsúszás (drift), ezért az ilyen paneleket a rezisztív változatoktól eltérően nem szükséges kalibrálni.
A kontroller minden oszlopot soronként letapogat és regisztrálja a kapacitásváltozásokat. Az egyik sorra ráadják a bemeneti jelet, melyet ezután összehasonlítanak az egyik oszlopon mérhető kimeneti jellel. Ez a kiértékelési módszer, mely a kölcsönös kapacitás elvén alapul, általában öt-tíz ujj érintésének egyenkénti felismerését teszi lehetővé.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem használja az összes gyártó a kölcsönös kapacitás elvén alapuló paneleket? A válasz az érintőkontroller és a gyártási technológia kombinációjában rejlik. A gyártónak speciális know-how-ra van szüksége az egyes érzékelőmezők elrendezésének, távolságának, méretének és kapcsolódási módjának meghatározásához. A polytouch esetében a gyártónak több szabadalom is birtokában van arra vonatkozóan, hogy miképpen lehet egymástól elszigetelni a kereszteződési pontokban elhelyezkedő összekötő sávokat. Csakhogy nem minden gyártó rendelkezik az ahhoz szükséges szaktudással és szerszámokkal, hogy ilyen finom struktúrákat több rétegben egymásra helyezhessen. Egy kellően kiérlelt termékhez szükséges további feltételt jelentenek az érzékelősoroktól és -oszlopoktól a kontrollerhez futó ITO-vezetékek. Ezek hossza, szélessége, egymástól mért távolsága és nem utolsósorban a vonalvezetése (routing) alapvető jelentőséggel bír a panel szempontjából. Ezen a területen elsősorban azok a gyártók vannak helyzeti előnyben, amelyek az efféle kihívásokat már a folyadékkristályos kijelzők (LCD-k) gyártásából ismerik. Vannak gyártók, amelyek évek óta sikeresen állítanak elő monokróm és aktív kijelzőket, azokban pedig mindig is számos ITO-vezeték fordult elő, melyeket az üveglapon valahogy el kellett vezetni. És általában ez az a feladat, amelynél kiderül, hogy melyik gyártónak van életképes megoldása.
A nem megfelelően megtervezett üveglap hatására az érintőpanel gyakran meghibásodik, a kontrollernek pedig gyenge a jel/zaj viszonya. Gondoljuk csak végig, hogy a gyártóknak itt egy olyan összetett RC-kombinációval van dolguk, mely magasabb letapogatási frekvenciáknál aluláteresztő szűrőként működik! Minél erősebben érvényesül ez a hatás, annál egyenetlenebb lesz az érintésérzékeny panel érzékenysége. A legrosszabb esetben az első sorban vagy oszlopban kiváló jelértékelést kapunk, viszont a jobb alsó sarokban már szinte semmi hasznos jel nem érzékelhető.
A második bökkenő a kontroller. Ezzel kapcsolatban az üveglapgyártónak szorosan együtt kell működnie a kontroller gyártójával, mivel minden kontrollernek teljesen egyedi érzékelőelrendezésre van szüksége. A kontrollerben futó algoritmusok feladata a nyers jelek „megtisztítása" és interpolálása, valamint a koordináták stabilizálása. Ha az üveglapgyártónak nincs kellő hozzáférése a firmware-hez, az applikáció fejlesztési szakaszában komoly problémák adódhatnak, melyeket csak az összes érintett fél (az üveglap és a kontroller gyártója, a disztribútor és az ügyfél) együttműködésével lehet elhárítani. Ez pedig igen időigényes feladat.
Saját kontra kölcsönös kapacitásA saját kapacitás (self capacitance) elvén működő érintésérzékeny paneleknél egy-egy sor vagy oszlop saját töltési viselkedését vizsgálják. Itt a kereszteződési pontoknak nincs jelentőségük. Ennek az a következménye, hogy az x és az y tengely között nem hozható létre logikai kapcsolat. Amikor egy második ujj is megérinti a panelt, előfordulhat, hogy a kontroller rosszul értelmezi az érintéseket. A probléma abból adódik, hogy a kontroller két x és két y koordinátát kap, és ezeket nem mindig tudja egymással megfelelően összepárosítani. Ezzel a módszerrel kettőnél több ujj érintése nem is érzékelhető, ez pedig korlátozza a jövőbeli felhasználási lehetőségeket. Emellett a gesztusok (például a kétujjas elforgatás) sem mindig működnek megbízhatóan. Ebből adódóan a saját kapacitás elvén működő érintőkijelzők nem is számítanak igazi multitouch-rendszerűnek. A kölcsönös kapacitás (mutual capacitance) elvén működő paneleknél a kereszteződési pontok alapvető jelentőségűek. Két-két érzékelőmező együttesen kondenzátorként viselkedik. Míg a kontroller feszültséget ad az egyik érzékelősorra, megméri a hozzá tartozó érzékelő oszlop végén érkező jel erősségét. Ha tehát egy közeledő ujj módosítja egy kereszteződési pont kapacitását, az kimeneti jelként megmérhető az adott oszlop végén. Így minden ujjhoz félreérthetetlen és egyértelmű y koordináta tartozik, melyhez a kontroller közvetlenül hozzá tud rendelni egy indexértéket. A maximálisan érzékelhető érintések számát itt csupán a kontroller számítási kapacitása korlátozza. Az ilyen panelek esetében valódi multitouch-ról beszélünk. |
A kontroller szerepe
Ahhoz, hogy az embernek végfelhasználóként az legyen az érzése, hogy az érintésérzékelés megbízhatóan és pontosan működik, a jelfeldolgozás során különböző lépéseket kell — lehetőleg gyorsan és hibamentesen — végrehajtani. Ennek során is igen hamar kiderül, hogy mennyi energiát öltek a gyártók a firmware kidolgozásába.
1. lépés. A kontroller letapogatja az ITO-szenzorokat; ennek során analóg értékeket kap. E nyers jelek alapján kiértékeli és átlagolja a háttérzajt. A modern kontrollerek a futásidő során folyamatosan változtatják a küszöbértéket (baseline). Ezáltal lehetőség van a lassú hőmérséklet- és páratartalom-változások kiegyenlítésére.
2. lépés. A kontroller egy előre meghatározott küszöbértéket használ referenciának annak megállapítására, hogy a jelerősség elegendő-e ahhoz, hogy azt érvényes érintésként érzékelje. A modern érintésérzékeny paneleknél ez a küszöb a kontrollerben egy registry-érték meghatározásával egyszerűen beállítható. Ekkor — a több érzékelőtől származó, rendelkezésre álló jelek alapján — a kontroller megállapítja egy ujj lehetséges pozícióját. Formájából adódóan az ujjbegy a közvetlenül alatta fekvő érzékelőre gyakorolja a legnagyobb hatást, míg a szomszédos érzékelők csak egy enyhe módosulást tapasztalnak. E nyers jelek alapján meg lehet állapítani az x és y koordinátákat. A 7 hüvelykes PolyTouch panel felbontása például 1792×1024, ami pontos irányítást tesz lehetővé.
3. lépés. Tény, hogy az érintés során az ujjak soha nincsenek teljes nyugalomban az üvegfelületen. Az 1 másodpercen belüli legkisebb elmozdulás is a pozícióérzékelés változását eredményezi. Ehhez hozzáadódnak még a közelben húzódó vezetékek és egyéb elektromos fogyasztók (pl. a kijelző) által okozott zavarok. Annak érdekében, hogy ezek a hatások ne okozzák a pozíció remegését (jitter), különböző szűrőkre van szükség. A tiszta koordinátaadatok minél gyorsabb meghatározása akkor a legfontosabb, amikor egyszerre több ujj is érinti a panelt, sőt, adott esetben mozognak is. Ilyenkor a kontrollernek követnie kell az egyes ujjak mozgását (tracking) ahhoz, hogy pontosan megállapíthassa, merre mozogtak.
2. ábra. A polytouch esetében a kontroller egyenesen a fóliakábelre van integrálva, hogy a fejlesztőknek ne kelljen pluszáramköröket és áramköri lapokat a rendszerükbe építeniükA fentieken kívül fontosak még az energiatakarékos üzemmódok és a mintavételezési frekvencia beállításai is. További szempont, hogy a PCT peremén gyengébb az érzékenység, mivel itt kevesebb referenciaérzékelő áll rendelkezésre. Szerencsés, ha ezt a jellemzőt is be lehet állítani egy registry-érték segítségével, mivel ez a tulajdonság előtét-üveglap használata esetén tovább romlik. Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a kontroller firmware-ének kellően kiforrottnak kell lennie ahhoz, hogy az alkalmazásfejlesztőknek lehetőségük legyen egyes alapvető paraméterek pontos behangolására, ugyanis csak így érhető el jó jel/zaj viszony, és így lesz majd megbízható a végleges alkalmazás kezelhetősége nehezebb, ipari körülmények között is. A PolyTouch-nál a kontroller közvetlenül a fóliakábelre került, így a fejlesztőknek nem kell további áramköröket és áramköri lapokat a rendszerbe integrálniuk (2. ábra).
Előtétüveg használata
Az előtétüvegek szerepe nem csupán az, hogy megóvják a kijelzőt: egyre több alkalmazási területen a dizájn részét is képezik. Ám ahhoz, hogy az érintést az előtétüvegen keresztül is fel lehessen ismerni, módosítani kell a kontroller bizonyos paramétereit. Ez pedig pontosan az a terület, amelyen a PCT-gyártók közötti különbségek hatása megmutatkozik. Míg az egyik terméknél a kontroller inicializálása során csupán át kell állítani egy pár értéket a registryben, másoknál konkrétan az ügyfélre szabott firmware-t kell kérni. Ilyenkor a disztribútornak és a gyártónak valószínűleg szüksége lesz egy mintára is a felhasználni kívánt üveglapból, hogy azon tesztelhesse a firmware-t. Ez pedig természetesen időigényes folyamat.
Sokkal kényelmesebb, ha lehetőség van arra, hogy a két legfontosabb paramétert egyszerűen áttöltsük az MCU-ból az érzékelő-kontrollerbe. Az egyik ilyen paraméter az analóg jelerősítés, amelynek során természetesen a zavaró jelek és a zaj is erősödni fog. Ezért ezt a beállítást mindig egyensúlyban kell tartani a második paraméterrel, vagyis a küszöbértékkel. Ez referenciaértékként működik, és azt a határértéket határozza meg, amely fölött egy jelet egyértelműen érintésként kell értékelni.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a PolyTouch-termékek e két paraméter révén kielégítő pontossággal beállíthatók ahhoz, hogy az előtétüvegen keresztül is jól működjenek. Ennek köszönhetően több milliméternyi vastagságú üvegvagy plexilap is kerülhet az érintőpanel elé. Ugyanakkor számolni kell néhány korlátozással is. Minél vastagabb az előtét, annál kisebb a permittancia (a dielektromos állandó), és annál pontatlanabb az érintés kiértékelése. Mivel a műanyagok még az üvegnél is jobban szigetelnek, itt az az ökölszabály, hogy az ilyen anyagoknál csak az üveg esetében használható anyagvastagság felével lehet dolgozni. Ehhez adódik még hozzá az előtétüveg és az érintőpanel közötti légréteg vastagsága. Ennek a lehető legvékonyabbnak kell lennie, mivel igen erős szigetelő hatást fejt ki. Általánosságban úgy számolhatunk, hogy 0,5 mm légréteg hasonló hatásfokkal szigetel, mint egy 4 mm vastag üveglap.
3. ábra. Akinek nagyobb anyagvastagságra van szüksége, annak be kell érnie egy egyszerűbb kezelési módszerrel. Így fordulhat elő, hogy adott esetben teljesen le kell mondani az olyan lehetőségekről, mint a dupla kattintás, a fogd és vidd!, vagy a bonyolultabb gesztusokAzokon az alkalmazási területeken, ahol egy okostelefon kezelhetőségére van szükség, a gyártók nagyon hamar elérik a lehetőségeik határát. Előtétüveg használata esetén a kontrollernek egyes szűrő-algoritmusokat még erőteljesebben kell alkalmaznia, ez pedig nagyobb látenciát (késleltetést) okoz. Ez abban nyilvánul meg, hogy az érintés-értékelés csak érzékelhető késéssel követi az ujjak mozgását. Ha az ujjak túl gyorsan mozognak, az érzékelés folyamatossága akár meg is szakadhat, ráadásul csökken az érintőpanel felbontása is. Ezért elmondható, hogy aki gyorsaságra, pontosságra és modern gesztus-felismerésre törekszik, annak a lehető legvékonyabb előtétüveget kell használnia. Akinek viszont nagyobb anyagvastagságra van szüksége, annak be kell érnie egy egyszerűbb kezelési módszerrel. Így fordulhat elő, hogy adott esetben teljesen le kell mondani az olyan lehetőségekről, mint a dupla kattintás, a fogd és vidd!, vagy a bonyolultabb gesztusok, és bizony a grafikus felhasználói felület elemeinek is szélesebbnek kell lenniük (3. ábra).
A fejlesztők előtt további lehetőségek nyílnak meg, ha a fentieken kívül még a különböző anyagok lehetőségeit is kihasználják. Ezen a téren egész sor olyan megoldás létezik, melyek kiváltképp az ujjakkal történő kezelést célozzák. Példaként említsük meg azt az üveg- és PMMA-maratási eljárást, mely úgy változtatja meg az üveglap felületét, hogy azt az ujjaink rendkívül simának érezzék. Emellett lehetőség van a zavaró fényvisszaverődések és ujjlenyomatok csökkentésére is. Ezzel kapcsolatban érdemes tanácsot kérni az érintőképernyő-szállítóktól.
Szabványterméket vagy ügyfélre szabott egyedi megoldást válasszunk-e?
Az ügyfélre szabott megoldások előnye, hogy lehetőség van figyelembe venni az adott felhasználási mód egyedi adottságait. Ehhez természetesen időre és anyagi befektetésre van szükség. Ilyenkor gyakran fóliaalapú megoldásokat alkalmaznak. Bár ezeket akár nagyobb képátlók esetében is egyszerűbben hozzá lehet igazítani az ügyfél igényeihez, általában ma is a régebbi technológiával (vagyis a saját kapacitás elvén) működnek.
Ezenkívül éppen a fóliákkal kapcsolatban merül fel az UV-ellenálló képesség, valamint a hordozóréteghez való hozzáragasztás és a felület széleinek lezárásával kapcsolatos kérdések sora. Beszerzés előtt feltétlenül be kell kérni a szállítótól a specifikációt és a tartós tesztek eredményét! További tisztázandó pont a fólia fényessége és átlátszósága, valamint a peremek szélessége, amelyeken a fóliakábelhez kapcsolódó vezetőpályák futnak.
A szabványos termékek, például a PolyTouch-sorozat tagjai más szempontok szerint készülnek. Ezek 3,5 és 7,0 hüvelyk között egységes, egymással megegyező lábkiosztású termékként kaphatók: üvegalapúak, ragasztottak és a peremükön ragasztóval vannak lezárva — ez elsősorban akkor fontos, ha a készüléket mostohább körülmények között használják. A fentieken kívül a szabványos termékek olcsóbb és high-end célokra is kényelmesen használhatók anélkül, hogy minden egyes alkalommal egyszeri költségráfordításra és értékes időre lenne szükség a termék kifejlesztéséhez. Az üvegből készült, szabványos PCT-k felületi keménysége általában eléri a 7H értéket, ami előtétüveg nélkül is kellően ellenállóvá teszi őket.
Komplett érintőpanel- és kijelzőmodulok
Működési módjukból adódóan a PCT-k (lásd a PCT-k előnyei című keretes írást) az adott eszközben antennaként működnek, mely csak arra vár, hogy a zavaró jeleket felfoghassa. A fő áramköri lapon, a kábeleken és az áramellátáson kívül a kijelző is potenciális zavarforrásnak tekinthető. Ezért szinte kínálja magát a lehetőség, hogy az adott érintőpanel-gyártó egyből egy megfelelő, a konkrét érintőpanelhez igazított kijelzőt is kínáljon. Ennek az is az előnye, hogy a PCT jeleit a kijelző csatolófelületén keresztül is ki lehet vezetni, ezáltal egyetlen darabra csökken a szükséges csatlakozók száma (közös csatlakozót kaphat a kijelző, a háttérvilágítás és az érintőpanel). Az, hogy mindez egy komplett modult alkot, melyet a gyártónál még végső minőség-ellenőrzésnek is alávetnek, nagyobb biztonságot jelent a végfelhasználó számára, és ha mégis gond adódna, leegyszerűsíti a hibakeresést. Ráadásul ilyenkor egyértelműek a szakmai illetékességi és felelősségi körök is.
Az elektromágneses kompatibilitás javítása természetesen akár már a modulon is megkezdődhet. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy gyakran hatékonyabb megoldás, ha például a csillapító ellenállásokat és a ferriteket közvetlenül a meghajtó áramköri lapra integrálják. Ennek során elsősorban azokat a harmonikus frekvenciákat kell figyelembe venni, amelyek interferálhatnak az érintőpanel letapogatási frekvenciájával. Tanácsos a kijelzőnek és az érintőpanelnek a mechanikába történő integrálását már a fejlesztés lehető legkorábbi szakaszában elvégezni, ugyanis a készülékház anyaga, a kábelezés és az előlapra nyomtatott felületek egytől egyig hatással lehetnek az érintőpanel működésére. Kellemetlen meglepetésben lehet részünk, ha hónapokat töltünk a készülék szoftverének elkészítésével, miközben a kijelző kipróbálás nélkül hever a fejlesztőlabor asztalán. A készülékbe való beépítés után ugyanis olyan, előre nem látható jelenségek léphetnek fel, melyek akár hetekkel visszavethetik a fejlesztési munkát.
A PCT-k előnyei
|
A jó hardver még csak félsiker!
A kényelem és az intuitív kezelhetőség nem csupán az új fogyasztási cikkek, hanem az ipari berendezések fejlesztése során is fontos szempontnak számít. A terminál segítségével, parancssoros utasításokkal irányított rendszereknél nagy jelentősége volt a lehetséges parancsok áttekinthetőségének vagy egy egyszerű help parancsnak is. A későbbi fejlesztések során, főleg az egeres kezelés megjelenését követően a menük vették át a főszerepet, melyek révén a kezelő egyszerűbben át tudja tekinteni a program különböző parancsait és funkcióit. Ha el is felejtünk egy-egy utasítást, legalább tudjuk, hol kell keresnünk. Az érintésalapú rendszerek egészen újfajta kihívást hoztak magukkal: honnan tudja a felhasználó például azt, hogy a menüben két ujjal balról jobbra tud lapozni? Egy jó néhány ábrával illusztrált kezelési útmutató bemagolása nem életszerű elvárás, ráadásul előfordulhat, hogy a versenytárs készülékét egészen másképp kell kezelni, és a felhasználó ahhoz már hozzászokott, ezért a mi termékünket nem akarja majd megvenni. A zűrzavart az okostelefonok világára jellemző számtalan app és azok kezelési koncepciói teszik teljessé.
Ezért a fejlesztőknek és a marketingeseknek már egészen korán ki kell dolgozniuk az egész terméket és az adott részleget átfogó koncepciót! A varázsszó a szabványosítás. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor a felhasználó hozzászokott egy készülékcsalád kezeléséhez szükséges gesztusokhoz és rejtett funkciókhoz, és azokat a következő generációban egészen újak váltják fel. Az egységes és világosan átgondolt kezelési koncepció hosszú távon igencsak kifizetődő. Ha egy kezelési módszer intuitív, a felhasználó pár perc alatt ráérez a működésére, és nagyra is értékeli azt. Ez az a terület, ahol ki lehet tűnni a vetélytársak tömegéből.
Az ördög gyakran a részletekben lakozik
A kapacitív érzékelőpaneles kezelésnél gyakran számos pontot kell egyszerre figyelni. Ennek sikere közvetlenül a felhasznált előtétüvegtől és az PCT-nek az ezzel összefüggő érzékenységétől és pontosságától függ.
- Milyen hosszan kell megnyomni a képernyőn megjelenő szoft-gombot ahhoz, hogy a kontroller felismerje a megnyomását? Rövid érintésre (tap) vagy nyomásra (press) reagáljon-e? A különbség mindössze néhány száz milliszekundum.
- Mekkora lehet a távolság két érintési pont között, hogy azokat a rendszer kettős érintésként értelmezze-e?
- Milyen a grafikus felhasználói felület egyes elemeinek formai kialakítása és elhelyezése? Ha túl kicsik, vagy túl közel vannak egymáshoz, megnő a kezelési hibák veszélye.
- Mekkora legyen egy-egy kezelőelem aktív felülete ahhoz, hogy a kontroller még a kissé pontatlan érintéseket is elfogadja? A kritikus funkcióknál arra is szükség lehet, hogy az aktív terület méretét akár magának a kezelőelemnek a méreténél is kisebbre vegyék a tervezők, hogy elkerülhetőek legyenek a véletlen utasítások.
- Mekkora az a minimális távolság két ujj között, amit a kontroller még egy ujjként értelmez?
- Hogyan helyezkednek el a kezelőelemek az érintőpanel szélén? Itt elsősorban az érintőpanel csökkent érzékenységét kell figyelembe venni!
Ez csak néhány olyan részlet, mely azt illusztrálja, hogy a multitouch-rendszereknél a siker jelentős részben a szoftvertől függ. Minden a kényelmes kezelhetőségen múlik. A bonyolult vagy logikátlan gesztusok, az állandó beviteli hibák és a lassan reagáló rendszer csak frusztrálja a felhasználót. Ilyenkor már a legjobb hardver sem segít. Éppen ez az, ami olyan sikeressé tesz egyes okostelefonokat és tablet-PC-ket, melyek a hardverüket tekintve érdekes módon egyáltalán nem tartoznak az élmezőnybe — és a jelek szerint erre nincs is szükségük.
Végül, de nem utolsósorban – a disztribútor
A fentiek olvasása közben az már biztosan kiderült, hogy egy analóg-rezisztív érintőpanel helyére nem lehet csak úgy beépíteni egy PCT-t. Éppen ez az, amiért a disztribútornak képesnek kell lennie arra, hogy a kritikus szakaszokban besegítsen a fejlesztésbe. Persze itt is sok buktató van, ezért pontos információkra és támogatásra van szükség a driverekkel, a kijelzőkkel és az előtétüvegekkel kapcsolatban is, hiszen ezeknek tökéletesen együtt kell működniük egymással. Ezért lehet kontraproduktív, ha a fejlesztőnek egyenként kell összeválogatnia az alkotórészeket, amelyekről aztán kiderül, hogy nem képesek zökkenőmentesen együttműködni egymással. A Fontos kérdések című keretes írás azokat a főbb témákat sorolja fel, melyekre konkrétan rá kell kérdezni a szállítónál.
Fontos kérdésekAz alábbiakban áttekintjük a legfontosabb kérdéseket, melyeket minden fejlesztőnek fel kellene tennie az alkalmazni kívánt PCT gyártójának:
|
