A múlt század hetvenes éveiben hazánk igen jelentős elektronikai iparral büszkélkedhetett, amely számottevő exportot bonyolított le. Ez a tény azonban nem csak azt jelentette, hogy a magyar mérnökök a politikai-gazdasági izoláció (ld. COCOM restrikciók) ellenére képesek voltak a világszínvonalat elérő termékek gyártására, de azt is, hogy hazai megrendelések híján kénytelenek voltak külpiaci értékesítési lehetőségek után nézni. Sajnálatos módon az akkori politikai irányvonal félt az állampolgárok közötti szabad információáramlástól, ezért a telefonhálózat fejlesztését nem preferálták. Jellemző, hogy a rendszerváltást megelőző években mindössze 800 ezer körül volt a lakossági telefon előfizetések száma.
Mindezek dacára már az 1970-es évek közepétől egyre fokozódó lakossági nyomás nehezedett a kor egyedüli távközlési szolgáltatójára, a Magyar Postára (MP). A "legvidámabb barakkban" az áldatlan távbeszélő helyzetről kabarétréfák, viccek tucatjai születtek. A szakmában dolgozók számára egyértelmű volt, hogy a felgyülemlett mennyiségi és minőségi igényt nem lehet kielégíteni a magyar ipar (Beloiannisz, majd Budapesti Híradástechnikai Gyár, BHG) által gyártott analóg crossbar telefonközpontokkal.
Az 1980-as évek közepén a Magyar Posta tendert hirdetett digitális, tároltprogram-vezérlésű (TPV) távbeszélő központrendszer szállítására. Több nagy világcégtől (Austria Telekom, Ericsson, ITT, Philips, Siemens) is érkezett be ajánlat, ám a COCOM szabályozás nem tette lehetővé, hogy az üzletet lebonyolítsák. Pár évvel később azonban, mintegy suttyomban, sikerült megállapodni az Austria Telekommal, amely a kanadai Northern Telecom licence alapján gyártott ADS típusú ISDN (integrált szolgáltatású digitális hálózat) telefonközpontokat. Ezen termékcsalád tagjai alkalmasak voltak gyakorlatilag az összes fontos központ funkció (helyi, tranzit, vegyes, kihelyezett) ellátására. Később, 1990-ben a BHG ezekkel a cégekkel BHG-TeleCOM néven évi 400 ezer vonalat legyártani képes kapacitással vegyesvállalatot hozott létre.

