Az elektronikus hulladék a kommunális szemét leggyorsabban halmozódó kupaca. Az ENSZ becslése szerint évente 20-50 millió tonna úgynevezett e-szemét keletkezik a világon, és ennek több mint a fele számítástechnikai eszköz. Bár egy szigorú jogszabály már lassan három éve, 2006 júliusa óta köti a pc-gyártókat és -forgalmazókat az Európai Unióban, a legkörnyezet-szennyezőbb alkatrészeket máig nincs mivel helyettesíteni

A jogi szabályozás értelmében tilos bármiféle számítástechnikai eszközbe olyan alkatrészeket építeni, amelyek vesekárosító ólmot, növényt és állatot egyaránt mérgező, az idegrendszert megtámadó higanyt, rákkeltő kadmiumot, hat vegyértékű krómot, illetve karcinogén - a daganatos betegségek kialakulásában szerepet játszó - műanyagokat tartalmaznak. Túl azon, hogy - elsősorban a Távol-keleten - számtalan kisebb gyártó dob még piacra az említett anyagokat is tartalmazó olcsó gépeket, ráadásul nem szívódtak fel nyomtalanul a korábban gyártott masinák sem.

Egy hagyományos monitorból, klaviatúrából és a számítógép hardverét tartalmazó "dobozból" álló asztali pc súlyának negyede üveg, 23 százaléka PVC típusú műanyag, 20 százaléka acél, 14 százaléka alumínium, 7 százaléka réz, 6 százaléka ólom, 2 százaléka cink, 1 százaléka ón. A ma már egyre kevesebb, de az 1990-es években még egyeduralkodó képcsöves készülékek üvege például nagy mennyiségű gyorsan felszívódó, a szervezetben az izomsejteket mérgező - akár izomgyengeséget és izombénulást kiváltani képes - báriumot tartalmaz. Az elektromos csatlakozók jó részében pedig mindmáig megtalálható a rákkeltő, izomsorvadást okozó, szív- és májkárosító berillium is.

Ezek az anyagok addig nem károsak, amíg a számítógép egyben és rendeltetésszerű használatban van. Amint azonban a masina hulladékká válik, ezek az anyagok, ha nem dolgozzák fel őket újra, könnyedén elszabadulhatnak. Bár a számítógép-alkatrészek önmaguktól elég nehezen bomlanak, a törött képcsőüvegből például a csapadék kimossa a báriumot és az ólmot, és azok így bekerülhetnek a talajba. A PVC-tartalmú műanyagok pedig akkor válnak toxikussá, ha a számítógépek plasztikburkolatát a szeméttelepeken elégetik. Ezek elégése során dioxin kerül a levegőbe, ugyanaz a vegyület, amely az amerikaiak által az 1960-as években Vietnamban bevetett, a lombkorona elpusztítására szolgáló Agent Orange nevű vegyszer súlyosan mérgező hatóanyaga volt. De nem egyszerűbb a helyzet a gépek dobozai tűzvédelmét biztosító, gyulladáskésleltető polibrominált difenil-észterrel (PBDE) sem. Ez a nehezen bomló, az állati zsírszövetben elraktározódó anyag ugyanis fokozottan rákkeltő hatású. Svéd kutatások szerint az 1970-es évek közepe óta az emberi anyatejben megtízszereződött a PBDE-koncentráció, a fókák, illetve az északi-tengeri heringek szervezetében pedig még nagyobb növekedést mértek.

A gond az, hogy bár mindezen anyagok pótlására számos próbálkozás történt, az ólom és az elsősorban az akkumulátoroknál, telepeknél használatos higany kivételével a tudomány jelenlegi állása szerint nem lehet nélkülözni őket. Az új égésgátlókról például sorra kiderül, hogy ugyanolyan toxikusak, mint elődjeik. Éppen ezért az újrahasznosítás teljes körűvé tétele látszik a legkézenfekvőbbnek.

Ínséges időkben jól jönnek a piacszerző trükkök. A számítógépgyártók egyik ilyen fogása, hogy a környezetvédelem ügyét a zászlajukra tűzve újrahasznosított, újrafeldolgozott alkatrészeket is tartalmazó hardverekkel próbálnak vevőket elhódítani a konkurensektől. A nagy gyártók (mint pl. a Hewlett-Packard vagy az Apple) sajtóközleményeik és reklámjaik már évek óta reciklálásra tervezett alkatrészekkel dobja piacra új termékeit, kereskedőik pedig egyre hatékonyabban próbálják megszervezni az elhasznált készülékek visszagyűjtését.