A két orosz származású fizikus zseniális ötlete az volt, hogy egy speciális ragasztószalag segítségével addig téptek egy grafitot, amíg sikerült arról egyetlen réteget leszakítani. A réteget szilícium-dioxidos hordozóra vitték fel. Ezzel át léptek egy téves tudományos állításon, ami azt mondta ki, hogy nem lehet egyetlen atomnyi vastagságú lemezeket létrehozni.
Egy nagy és jó minőségű grafénrétegből néhány nanométer széles szalagok is kivághatók. A vagdosásnak az ad értelmet, hogy a grafén önmagában egy félfém, egy nulla tiltott sávú félvezető. Ez azt jelenti, hogy nem készíthetünk belőle olyan tranzisztort, aminek van "kikapcsolt" állapota. Így pedig nem használható fel processzorok készítésére. Ha elég keskeny szalagot vágnak ki a grafénból egy jól meghatározott kristálytani irányban, akkor ki lehet alakítani egy olyan tiltott sávot, aminek köszönhetőn kikapcsolt állapottal is fog rendelkezni a grafén-tranzisztor. Így már el lehet kezdeni a nano processzorok tervezését.
Andrej Geimnek egyébként ez már a második olyan elismerése, amelyben szerepel a Nobel név. Az elsőnek egy IgNobel-díj volt (ezzel olyan tudományos műveket ismernek el, amelyeknek az égadta világon semmi haszna nincs). A béka mágneses térben való lebegtetéséért Andre Geim (akkor mint a holland nijmegeni egyetem munkatársa) és Michael Berry (bristoli egyetem) 2000-ben nyerte el a fizikai IgNobel-díjat.
