70 évig, a haláláig voltunk nagyon jó barátok. A barátságunk 1938-ban, öt éves korunkban kezdődött. Valószínűleg az elektrotechnika iránti rajongás hozott bennünket össze. Volt egy ezermester nagypapája, aki engem is a barátságába fogadott. Megismertetett bennünket a szerszámok használatával, világosan emlékszem, hogyan tanított meg bennünket forrasztani. Az első detektoros rádiónkhoz is ő segített beszereznünk a szükséges alkatrészeket. Ott, Náluk a kertben határoztuk el, hogy mi bizony villamosmérnökök leszünk, pedig akkor még nem is volt villamosmérnök-képzés a Műegyetemen.

A családja Bityinek nevezte, én Bittynek, túl hosszúnak tűnt a beceneve.
A barátom – be kellett látnom – az amatőrködésben mindig ügyesebb volt, mint én. Az ő rádiója azonnal megszólalt, az enyém csak hathatós segítségével. Később, amikor az első csöves rádiókat szereltük össze, hasonló volt a helyzet, ami nem sértette, hanem még jobban megerősítette a barátságunkat.

A középiskolában mindketten vesztettünk egy évet. Bitty a háború alatt, amikor az Édesapjával együtt nyugatra vitték a városháza tisztviselőivel együtt, ahol mindketten amerikai hadifogságba esetek. Bitty – bár csak tizenéves volt – hadifogoly lévén, amerikai gyerek-egyenruhában jött haza. Miután – abban az évben – a gimnázium már befejeződött, Bitty vesztett egy évet, az iskolát egy osztállyal alattunk folytatta. Én – miután az Apámat áthelyezték – a negyedik osztály végén Szekszárdra kerültem, így egy időre elvesztettük egymást.
Érettségi után én is vesztettem egy évet, mert deklasszált elem lettem, az Apámat politikai perben elítélték, engem pedig kizártak a továbbtanulásból. Elmentem egy évig gyári-munkásnak, s mint ilyet - az élcsapat oszlopos tagját - egy év múlva felvettek a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára, Gyengeáramú Szakra. Miután addig Bittyel legfeljebb egy-egy karácsonyi üdvözlőlapot váltottunk, nem tudtam, hogy őt is felvették az egyetemre, ugyanoda, ahová engem is.

Mindketten megkaptuk a meghívót az évnyitóra, a Stoczek utca 2-ben volt az ünnepség. Én – talán – a második sorba igyekeztem, ha lehet középre. Elindultam a balszélen, középen már várt valaki, aki korábban meglátott: Bitty, mert ő a jobbszélen indult el, ugyanoda. Egymásra néztünk, kezet fogtunk, Bitty csak annyit mondott. Megbeszéltük! Nem?… de Te már megint késtél!
Leültünk, ettől kezdve, öt éven keresztül, ha együtt volt óránk, mindig egymás mellett ültünk, és úgy beszélgettünk, mintha az elmúlt öt évben mi sem történt volna. Közben volt egy kis Rákosi rendszer, az Édesapját, mint horthysta főjegyzőt kirúgták az állásából, az én Apámat pedig mint kulák iskolaigazgatót lecsukták, mi meg ott ültünk az egyetemen. A politika diszkrét bája.
Ettől kezdve egyetemen kívül is - sülve-főve - együtt voltunk. Albérletben laktunk, nagyon ügyeltünk arra, hogy lehetőleg egy házban vegyünk ki egy-egy szobát, mert nem akartuk a rigolyáinkkal egymást zavarni. Így a 24 órából „csak” 18-20-at voltunk együtt, de külön szobákban aludtunk. A hét több napján is főztünk, egyszer ő, egyszer én. Az én menüm főleg tojás és lókolbászos lecsó volt, az övé mindenféle tészta. Nagyon jó galuskákat tudott készíteni. Nagy ünnepeken együtt készítettük az ünnepi menüt, ami – majdnem mindig, ha kaptunk halat – tésztás bajai halászlé volt. Azóta sem nem untuk meg.
Július végén, mielőtt elutaztam volna, meglátogattam a kórházban és – természetesen – előtte főztem egy halászlét. Majdnem az egész adagot óriási étvággyal megette. Jó volt! – ennyi volt a kommentár. Még egy kis szekszárdi vörösbort is becsempésztem hozzá. Ez volt a mi közös utolsó ebédünk.

Bitty – az egyetemen is - a rádió- és a hangtechnikának, majd a TV technikának volt a szerelmese és tudója. Nem csak gyerekkorában amatőrködött lelkesen, ugyanazt – magasabb szinten - az egyetemen is folytatta, mert már hallgató korában is tökéletes mérnök volt, mindig konstruált valamit. Legtöbbször rádiókat. Az asztalán mindig ott volt a legkorszerűbb készülék, amit éppen épített. Ránézett egy áramkörre és azonnal tudta, miként működik, esetleg miért nem. Kitűnő érzéke volt az áramköri technikához. A friss műszaki híreket folyamatosan figyelemmel kísérte. Az egyik napon – emlékszem - különösen izgatott volt: a Rádiótechnikában olvasta, hogy Budapesten - heteken belül - megindul a kísérleti TV adás. Addig nem nyugodott, amíg az amatőrboltban (de az is lehet, hogy az ócskapiacon, ahol gyakorta előfordult) nem szerzett egy katódsugárcsövet, az újságban pedig fel nem fedezte, hogyan lehet amatőr TV készüléket építeni. Néhány hét múlva már Nála néztük az egyik első TV adást, emlékszem, Takács Marikától el voltunk ragadtatva.

Aztán jött 56. Mi nem voltunk hősöknek teremtve, már a katonaságot is utáltuk, a fegyvereket és a vérontást meg különösen. Ebben tökéletes volt az egyetértés közöttünk. Ezért – ha jól emlékszem, 1956. november1-én - felpattantunk mindketten a kerékpáromra, egyikünk hajtott, a másikunk ült a vázon, majd váltottunk és elmentünk Szekszárdra, onnan – néhány nap múlva - Bitty tovább ment Bajára.
Az első adandó alkalommal – az egyetem rádió-felhívására - már ismét Pesten voltunk, eszünkbe sem jutott, hogy disszidáljunk. Mi itthon akartunk villamosmérnökök lenni, annyira közel voltunk a célhoz, hogy azt semmi pénzért nem adtuk volna fel.

Mindketten – szinte az első között - védtük meg a diplomatervünket, 50 évvel később – az idén - együtt kaptuk meg az aranydiplománkat is.

Bitty a Filmtechnikai Vállalathoz került, ahol kedvenc hangtechnikájával foglalatoskodott. Számtalan újítás és találmány jelezte működésének az eredményességét. Majd váltott. Az EMG – miután a gyártól lakást is kapott - rábízta az esztergomi elektro-enkefalográf (EEG) gyár műszaki vezetését, később az igazgatását is. Az nem igazán izgatta, hogy hetekkel előtte még azt sem tudta, hogy EEG berendezés létezik, megtanulta. Szovjet tervek alapján legyártották az első, elektroncsöves sorozatot, majd nekilátott a készülék áttervezéséhez. Mondanom sem kell, az új – tranzisztoros - konstrukció kisebb és jobb, valamint megbízhatóbb lett, mint az eredeti, ettől kezdve a gyár ezt gyártotta.

Hasonlóképpen csöppent bele a számítástechnikába is. Rendkívüli módon érdekelte az Akadémián kifejlesztett M-3-as elektronikus számítógépünk, sokat beszéltetett róla. Később is, az újabb számítóközpontjaimba többször is eljött, megnézte, mivel foglalkozom.
Hamarosan alkalma adódott, hogy „átevezzen” a számítástechnikába. Szerintem, már unta az EEG-t, amit elölről - hátulról ismert. Szerencséje volt, mert az esztergomi Labor MIM elhatározta, hogy egy memóriagyárat létesít, egyből őt hívta meg igazgatónak. A gyárra azért volt szükség, mert a nyugati országok embargó-politikája ragyogóan működött, csak olyan számítógépeket adtak el a szocialista országoknak, amelyek egy generációval öregebbek voltak, mint a legmodernebbek, ráadásul a szállított memória-kapacitásuk is korlátozott volt. Magyarország a szoftver-fejlesztésben Európában is mindig elől járt, így ezek a gépek nem elégítették ki a hazai szoftver-fejlesztés igényeit. A megoldás kézenfekvő volt, meg kell venni nyugatról a gépeket, úgy, ahogyan adják, itthon pedig nagy kapacitású memóriákat kell tervezni és gyártani, majd a kettőt össze kell illeszteni. Ez volt az embargó kikerülésének az egyik legális módja.
Bittyre a Labor MIM vezérigazgatója ezt a feladatot bízta, amit a barátom tökéletesen megoldott. Megtalálta a memória-elemek nyugati szállítóját, aki örült a nagy magyar megrendelésnek, a gyárában - a vezetésével - megtervezték a memóriát és elkezdték sorozatban gyártani. A gyár minőséget termelt, mert erre a barátom igen nagy hangsúlyt fektetett, az üzlet virágzott. Azt persze tudták a gépeket gyártó külföldi szállítók (IBM, Siemens, ICL stb.) is, hogy a gépeiket hazai memória-kiegészítéssel használjuk, néha az üzleti tárgyalásaimon még céloztak is rá, de nem izgatta őket, mert látszólag betartották az embargó rendelkezéseit. Leszállították – az embargó szabályainak megfelelően - a központi egységet, a perifériákat, valamint a viszonylag kisméretű memóriát, amikor beléptek a géptermekbe pedig nem néztek oda, ahol az esztergomi gyár nagy memóriái a számítógépeikhez kötve dolgoztak. Megtehették volna, hogy a garanciával kukacoskodnak, legjobb tudomásom szerint egyik gyár se szólt érte egy szót sem. A magyar memóriák segítségével pedig a legnagyobb feladatok is - hibamentesen - lefutottak a számítógépeken.
Ez a paradicsomi állapot addig tartott, amíg meg nem jelentek a mikroszámítógépek. Hála Sebestyén Jánosnak, az OMFB elnökhelyettesének és Náray Zsoltnak, az SzKI főigazgatójának, az első mikroszámítógépek megjelenésekor - szinte azonnal - azt a célt tűzték az SzKI fejlesztői elé, hogy lépést tartva a nagy nyugati gyártókkal – az SzKI kezdjen el a mikroszámítógépekkel foglalkozni. Az SzKI első eredménye az M05X mikroszámítógép volt, majd hamarosan elkészült a nagyobb M08X is.

1981 végén Náray Zsolt engem bízott meg, hogy építsek egy gyárat, amiben az M08X számítógépet sorozatban lehet gyártani. Ehhez – az OMFB-vel együtt - minden támogatást megadtak. Ennek ellenére én azt mondtam, hogy számítógép-gyárat nem szeretnék építeni, más megoldásban gondoklkodom. Miután elég sokat jártam nyugatra, láttam, hogy még a legnagyobb számítógép-gyárak is, mint pl. a Siemens, kis sorozatú számítógépek gyártásából nehezen tudnak megélni, pedig anyagilag sokkal jobban el voltak eresztve, mint az SzKI, pontosabban a Sci-L, ugyanis közben – mint „számítógép-gyártó” - önállósodtunk, mi lettünk az első (kísérleti) Kft. az országban.
Nem kellett sokáig a megoldáson törni a fejemet, kimentem Bittyhez Esztergomba, megnéztem a Labor MIM-ben a memória-gyárát, (nagyon tetszett), leültünk és öt perc alatt megállapodtunk, hogy Bitty fogja gyártani az SzKI-ban tervezett M08X számítógépeket. Náray Zsolt, aki nagyon bízott bennem, csak annyit kérdezett. Jó lesz ez így? Igenlő válaszomra azonnal megadta a megállapodásunkhoz a hozzájárulását.
Mi pedig Bittyel boldogok voltunk, örültünk a közös feladatnak és annak talán még jobban, hogy sok-sok év után ismét együtt dolgozhattunk.
Az örömünk csak néhány hónapig tartott, mert én Baskíriában (!) 1982. szeptemberében infarktust kaptam, ezért egy évre betegállományba kerültem, és sajnos - ettől a pillanattól kezdve - gyakorlatilag befejeztem aktív villamosmérnöki pályafutásomat.
A gyártás – miután az SzKI-ban és a SciL-ben is mindig kitűnő helyetteseim voltak – zökkenőmentesen működött. Az esztergomi gyártás is. Az M08X után elkezdték a közben kifejlesztett IBM PC-XT számítógépek – ami az SzKI-ban Proper 8 nevet kapott - gyártását, és felkészültek az IBM PC-AT (Proper 16) fogadására és gyártására is, amire - végül - már nem az esztergomi gyárban került sor.

Azután elkövetkezett a gazdasági és politikai változás, (sajnos) megnyíltak a magyarországi piacok, aminek következtében a Magyarországot elözönlő tőkeerős számítástechnikai cégek termékei fél óra alatt a földre küldték a hazai számítógép fejlesztést és gyártást. Az esztergomit is. A padlóról csak a szoftveripar tudott – úgy-ahogy – felállni, a hardverfejlesztés nem.

Bitty barátom is nyugdíjba ment, Budapestre költözött, és az ORKI-ban - mint szakértő-rendszergazda – dolgozott, egészen addig a pillanatig (idén márciusig), amíg a betegség le nem döntötte a lábáról.
A barátom - ez a nagyszerű mérnökegyéniség, a hazai számítástechnika egyik ipari úttörője – 2008. augusztus 5-én, hajnali 2 óra 50 perckor örökre itt hagyott bennünket.

75 éves volt.